R.: Ma már Dubaj egyértelműen az Öböl-térség gazdasági és pénzügyi központja. Igaz-e ez a művészetekre és kultúrára is?

Sz.E.: A vásárt beharangozó sajtóhírek alapján igaz, mindezt a saját szememmel is láttam. Úgy gondolom, hogy az Art Dubai betölti azt a szerepet, hogy a térség művészeit és az azokat képviselő galériákat bemutassa, és összehozza művészettel foglalkozó szakembereket. Ezen felül a távolabbról érkezőknek is lehetőségük volt a bemutatkozásra. Nyitottak és befogadóak a helyiek és intenzív párbeszédet folytatnak, megtesznek azért mindent, hogy az ide látogató jól érezze magát és hasznos tapasztalatokkal gazdagodjon. Fórumokat tartanak és kutatják az együttműködés további lehetőségeit. Persze az, hogy a Dubai gazdasági motorként funkcionál, hatással van a művészetekre is, hiszen manapság a gazdasági fejlődéshez kötődik a kulturális szektor fejlődése is –ez nem vélemény, tény. Azonban igyekeznek a térség nehezebb helyzetben lévő országainak megjelenést biztosítani, hogy az ő „hangjuk is hallható legyen”.

R.: Hogyan kell elképzelnünk egy ilyen kiállítást, vásárt?

Sz.E.: A rendezvénynek a gyönyörű Jumeirah Medirat adott otthon a híres Burj al Arab tőszomszédságában. Rendkívül elegáns helyszín, mégsem rideg, a keleti stílus és vendégszeretet jellemzi. A kiállítás három szekcióból állt; ezek közül kiemelném a kortárs és a modern részleget. A kortárs vásáron több mint 90 galéria vett részt, ezek közül sokan helyiek, továbbá érkeztek résztvevők Iránból, Bahreinből, Tokióból, Tunéziából, Marokkóból, New Yorkból, Mumbaiból, Újdelhiből, Brazíliából és Mexikóból. Európát képviselték a svájci Luzernből, Párizsból, Londonból, Varsóból, Moszkvából, Budapestről és Bécsből is, bár ez csak a teljesség igénye nélküli felsorolás. Ebből azt hiszem, tisztán látszik, hogy rendkívül sokszínű a paletta, ami a résztvevőket illeti, de ugyanez igaz az alkotásokra is. Minden stílus és eljárás képviselhette magát, amit közös nevezőként tudok említeni, az a kiállított művek azonosan magas színvonala. Sok látogató érkezett a térségből, de számos külföldi is részt vett a rendezvényen; voltak műgyűjtők, turisták és műkedvelők is, igazából a kiállításon senkit sem lehetett beskatulyázni. A kiállítás védnöke maga őfelsége, Mohammed bin Rashid Al Maktoum, akinek célja, hogy a térség nyisson a világra, és a művészet ennek meghatározó eszköze legyen.

R.: Ez a dubaji „Nyugati nyitás” politikája?

Tulajdonképpen igen. A muszlim világra gyakran beszűkülten, egyoldalúan tekintünk. A sajtónak is köszönhetően a világban jó és rossz embereket, bűnösöket és ártatlanokat keresünk, így könnyebb a közvéleményt megosztani, az emberekben ellenérzést vagy rokonszenvet kelteni. Azonban tudatosítanunk kell magunkban, hogy mindenhol emberek élnek, a szerencsésebbek olyan problémákkal küzdenek, mint mi, a kevésbé jó helyzetben lévők pedig akár a napi túlélésért küzdenek, így a globális politikai helyzetet leszámítva, nem sokban különbözünk egymástól. Mivel sokan „röghöz kötötten” élünk, ezért ugyan lehet némi sejtésünk a hírek alapján arról, hogy hova tartanak mások, de ezek a külső vélemények torzíthatnak. A művészet nyelve átfogó, őszinte közvetítő közeg, segíti a megértést és az általános tájékozottság kialakulást, ami által mindannyian toleránssá és befogadóvá válhatunk. Ma ez a művészet egyik szerepe a közéletben, amit az Öböl-térségben is felismertek, és ez által próbálják magukat megmutatni a világnak.

R.: A művészetben elvileg mindent szabad. Dubajban „mindent szabad, ami nem tilos”?

Sz.E.: Értem a kérdést. Az Art Dubai-on számos alkalommal szembesültem azzal, hogy helyi művészek komoly kritikát fogalmaztak meg olyan kérdésekben, mint például az olajtól való függőség, és az ebből is fakadó háborús helyzet, vagy például a nők jogaiért való küzdelem – ilyen szempontból egyébként Dubaj élenjáró, a nők egy jelentős hányada itt teljes jogú polgárként élhet. Az iszlám bizonyos tekintetben tiltja az emberábrázolást (főleg szent helyeken), ezért az alkotások nagyrészt tájat és szimbólumokat ábrázolnak. Azonban néhány esetben már aktot ábrázoló művek is kikerülhettek a standokra, de azoknak eldugottabb részeire. A válaszom a kérdésre; egyelőre mindent szabad, ami nem tilos, de két-három év múlva, azt is, ami még tilos!

R.: Mindössze néhány hete nyílt meg a HTCC dubaji rezidenciája. Korábban említetted, hogy a művészet hídként szolgálhat nemzetek és kultúrák között. Mi a véleményed, a magyar kortárs művészet alkalmas-e arra, hogy segítségével mi is megépíthessük a magunk hídját az Öböl-térség és Magyarország között?

Sz.E.: Igen, valóban említettem, hogy a művészet összeköthet különböző kultúrájú embereket és üzeneteket közvetíthet. Emellett hangsúlyoznám, hogy ez egy lehetséges szerepe a művészetnek, ami a 20. és 21. században alakult ki. Kezdetben a festészet mesterség volt, a népművészet pedig a generációk felnevelését és a kultúra megtartását szolgálta, mindezt olyan eszközökkel, amelyekkel gyönyörködtetett is, így aztán kialakult az a szemlélet, ami által az esztétikum került előtérbe. Mindezt mondom a befogadó emberek szempontjából, maguk a mesteremberek és művészek ezt gyakran másképp élték, élik meg. Amikor a művészet manapság üzenetet közvetít, olyankor maga a művész fejében fogalmazódik meg egy gondolat, amit szeretne átadni másoknak. Így persze építhetünk hidat a magyar kortárs művészek segítségével, de nem szabad elfelejtenünk, hogy nem csak ez a célunk. Mi lehetőséget szeretnénk adni a kortárs magyar művészeknek, hogy teret nyerjenek, és megmutathassák a világnak műveiket. Sajnos, van egy sztereotípia, fél-igazság, miszerint nem lehet megélni képző- vagy akár iparművészetből ma, Magyarországon. A művészeti nevelés már alapfokon sincs meg, középfokon pedig pláne, így egyre szűkül azok köre, akik megértik a művészeteket. Kis ország vagyunk, így speciális területeken kell kitűnnünk a világban, a művészet lehetne egy ilyen lehetőség, hiszen kultúránk, történelmünk és most még optimista fiataljaink erre mind alkalmasak. Esélyt kell adnunk nekik; ma a művészeti piac úgy működik, mint minden más iparág, szükség van marketingre és pénzre ahhoz, hogy nemzetközi szinten is elismertté váljon valaki. Persze a nemzetközi elismertségre nem csupán azért van szükség, hogy az adott művész meg tudjon élni és ki tudjon teljesedni, ne adj’ Isten ne hagyja el a pályát, hanem azért is, mert a siker olyan jót tesz az ország hírnevének, mint egy-egy neves sportoló szép szereplése nagy versenyeken. Így a HTCC segítségével azon leszünk, hogy az Öböl-térségbe eljuthassanak magyarok alkotásai, és vice versa.

R: Köszönöm az interjút! Remélem hamarosan fiatal magyar képzőművészek dubaji sikereiről számolhatunk be!

Sz.E: Én köszönöm a lehetőséget!